Egy Mítosz
100 éves a Városmajori Klinika épülete (1912-2012)

Nem tudom, hogy a II. világégés utáni Magyarországon születtek-e és születnek-e még mítoszok? A sebészet területén egy bizonyosan született egy! Ez a mítosz egy épületet, egy klinikát és az ott dolgozó, egymást váltó sebész generációkat lengte és lengi körül. Igen, ez a mítosz, amiről beszélek a Városmajori Klinika mítosza. Egy mítosz, ami, a most éppen 100 éves Városmajori klinika, az egykori János Szanatórium épületéhez és az abban folyó gyógyító munkához kötődik. 1912-ben épült a János Szanatórium sebészeti, nőgyógyászati és belgyógyászati osztályokkal, és első igazgatója Dr. Simaházi Totth Gedeon volt. A "Sváb-hegy oldalán megnyitott előkelő szanatórium" a legmodernebb felszereléssel és 40 ággyal rendelkezett. Kezelték itt Babits Mihályt, Ady Endrét, később Jávor Pált, Urai Tivadart.

A jó nevű budai szanatórium, a János Szanatórium államosított épületébe, 1951-ben költöztették be a Budapesti Orvostudományi Egyetem Sebésztovábbképző Klinikáját. Igazgatója Littmann Imre lett, aki hozott magával 10 sebészt és meghívott további harmincat, hogy legyenek munkatársai.

Littmann Imre professzor.

prof.dr. Littmann Imre (1913-1984)

Szigorú és előrelátó szervező munkával négy olyan sebészeti osztályt alakított ki – szívsebészet, mellkas sebészet, általános sebészet, érsebészet – melyek igen rövid időn belül országos hírnévre tettek szert. Littmann különös hangsúlyt fektetett az orvosi kar tagjainak kiválogatására, valamint a fiatalabb orvosok képzésére. Az itt folyó munka egyedülálló volt. 1953 és 1956 között mintegy 300 zárt mitralis szívbillentyű sebészi tágítását (commissurotomiát) végeztek itt. Ennél többet Európában, talán csak Angliában hajtottak végre. Az első érműtétet, egy rövid szakaszú artériás desobliteráció (az eret elzáró meszes dugó eltávolítása) formájában szintén itt végzeték, éspedig Soltész Lajos, 1952-ben. Ez idő tájt, Prágát leszámítva, Közép Európában még sehol másutt nem volt érsebészeti osztály, csak itt a Városmajorban. 1956 vérzivataros napjaiban a klinika orvosai emberfeletti erővel vettek részt a forradalom sérültjeinek ellátásában. Két – három hét alatt 30-40 súlyos lövési sérülést szenvedő embert – magyart és oroszt - láttak itt el, nagy szakértelemmel.

Sérült sebészi ellátásának műtéti leírása az 1956-os forradalom idejéből.

Egy 20 éves diák, lőtt hasi sérülésének műtéti ellátását dokumentáló műtéti leírás, 1956.novmber 5-éről

1957 tavaszától Kudász József igazgató professzori kinevezésével beköltözött a sebészi virtuozitás az Intézetbe.

Kudász József professzor.

Prof. Dr. Kudász József
(1904-1981)

A levert forradalom után eltávozott kollégák helyébe jöttek újak és ugyancsak kiválóak, akik továbbvitték a humanizmus, a beteg szeretet és a sebészi kvalitás stafétabotjait. A Városmajori Klinika, vagy, ahogy sokan mondták akkoriba, a Kudász Klinika körül valóban kezdett kialakulni a mítosz. Számos szívsebészeti, érsebészeti beavatkozást itt végeztek először az országban és a hatvanas évek közepétől egyedülálló teljesítményt nyújtott a pacemaker terápia bevezetésében és elterjesztésében. Vezető szerepét ezen a téren mind a mai napig megőrizte. Mindemellett a klinikán uralkodó kollegiális, családias hangulatnak hamarosan híre kelt az országban.

1975-től a klinika igazgatója Soltész Lajos lett, megkapva egyben azt a felhatalmazást, hogy szervezze meg országszerte az érsebészeti ellátást.

Soltész Lajos professzor.

Prof. Dr. Soltész Lajos
(1917-1981)

Az érsebészeti szakmai továbbképzés megkerülhetetlen színhelyévé vált a Városmajor. Az Angiológiai Társaság havonta megrendezésre kerülő tudományos összejöveteleire pedig az ország minden részéről érkeztek az angiológusok és főleg az érsebészettel foglalkozó kollégák.

1981-től dr.Szabó Zoltán igazgatói pozícióba kerülésével megjelent valami a klinikán, amire abban az időben a hazai egészségügyben nem nagyon volt példa: ez pedig a modern, menedzser szemléletű vezetési stílus.

Szabó Zoltán professzor.

dr. Szabó Zoltán
a Városmajor jelenlegi emeritus professzora

A kapcsolatépítés, a PR tevékenység, de mindenekelőtt a beteg érdekeinek maximális kiszolgálása, merőben újszerű volt abban az időben. Részben e tevékenységnek volt köszönhető a CT-vel és MR-rel felszerelt Röntgen Diagnosztikai épület, valamint az új műtőblokk felépítése. A Szabó éra csúcspontját jelentette az első hazai szívátültetés elvégzése 1992. január 3-án.

1951- től napjainkig több mint kétszáz orvos dolgozott a klinika falai között. A két ide kinevezett professzoron, Littmann Imrén és Kudász Józsefen túl, az itt dolgozó kollégák közül huszonötöt neveztek ki professzorrá életük során, osztályvezető főorvosnak pedig ugyancsak huszonötöt. Bizton állíthatjuk, hogy Magyarországon nincs még egy másik olyan sebészeti klinika, ahonnan ötvenen kerültek volna valahol vezető pozícióba. Kis csúsztatással azt is mondhatnánk, hogy aki betette a lábát - rövidebb-hosszabb időre - a Városmajori Klinikára, az bizton reménykedhetett abban, hogy vezető orvossá váljon valahol.

A "Városmajori mítosz" számára otthont adó épület, tehát most 2012-ben lett 100 éves. A 100 éves épületre, és az abban zajló százéves gyógyító munkára, egy régi rádiós levél közreadásával szeretném felhívni a figyelmet. A „Vasárnapi levél” 1954. január 10-én hangzott el a Kossuth rádióban. Írója, Ember György, a Klinikán elvégzett egyik mitrális szívbillentyű sebészi kitágításának körülményeiről számol be. Az operáló sebész, minden bizonnyal Littmann professzor volt. Ebben az időben a Városmajori klinika már Európa egyik vezető szívsebészeti intézetévé nőtte ki magát. A "Vasárnapi levél" lejegyzett, eredetijének másolatát egykori betegemtől, dr. Várnai Györgytől kaptam meg.

/Ember György: Vasárnapi levél, 1954.január 10./

A fehérhuzatú ágyon, szenderegve fekszik a beteg. Hamuszínű arca olyan, mintha árnyék esne rá valahonnan, pedig betör a szobába a fehérfényű téli nap, meg világit mindent, csak az ő arcáról nem tudja elhessenteni ezt a belülről rávetülő árnyékot. Szinte meg lehet fogni, olyan sűrű a csend körülötte. Ha látogató érkezik, figyelmeztetés nélkül is lábujjhegyen lép az ágyhoz, felemeli a földre csurgó dunyhát és megpróbál halk szóval reményt önteni a szoborként fekvő beteg lelkébe. A gyógyszerek olykor-olykor kicsikarnak a szervezettől egy-egy könnyebb órát. Ilyenkor kifényesedik a szeme és mosolyogni is megpróbál. De nevetni már nem tud ez a 38 éves aggastyán.

Múltkoriban, a Zemplén megyei Tolcsváról meglátogatta az apja, 73 éves öreg paraszt. Az még frissen mozog s eldicsekszik, hogy a derekával egymaga megemelt egy sárba fordult nehéz szekeret. A fia, aki kádár a Mechanikai Hordógyár Szállas utcai telepén, csak a szeme rebbenésével jelzi, hogy nagyon jó lehet ilyen egészségesnek lenni... Ő nem tudja megemelni a kilós kalapácsot se, járás közben fulladozik, fukaron méri a levegőt a zsugori tüdő.

Szívbajos. Rokkant, munkaképtelen. Az öreg tolcsvai paraszt értetlenül forgatja a fiú vizsgálati leleteit: ”mitrális sztenózis” – betűzgeti összeráncolt homlokkal és ugyan honnan is tudná, hogy ez a fia halálos ítélete, amit a kezében tart. A szív balpitvarában, egy kicsiny szájadékon tólul az erekbe a vér, az élet. Ez a szájadék szűkült össze a kádársegéd szívében és aki nem ád új szívet ennek a 38 éves öregembernek, az aligha állítja még egyszer talpra… Higgy a csodákban, motyogja a tolcsvai paraszt, mert elfogyott a szava, nem tud más vigasztalót. A fiú gyengén megcsóválja fejét...

Gondolom, értik, kedves hallgatóim, látják ezt a képet. Még csak annyit kell hozzátennem, hogy ez a pillanat – amit most önök elé vetítettem – az elmúlt hétfőn volt, délelőtt, pontosan tíz órakor.

Félórával később, 10 óra 30 perckor is ott feküdt a kőbányai Mechanikai Hordógyár kádársegédje a fehérhuzatú ágyon. – Egészségesen! Nem volt szívbaja többé! A bal pitvar szájadéka kitágult, az oxigén dús vér vidáman rohant a test kanyargós búvópatakjaiban, az erekbe; erőre serkentette a májat és a vesét, rózsaszínűvé festette a hamuszínű arcot és tükrösen csillogni kezdett a figyelmes szemgolyó.

Így történt, pontosan így. Nem a mesék birodalmában, tündérországban – ahol minden lehetséges és a legképtelenebb varázslat is valószerű, - hanem Magyarországon. Még pontosabban: Budapesten történt meg mindez, a XII. kerületben. Minden csoda – így tartja a szólásmondás- három napig tart... Ez a ”csoda”, kedves hallgatóim, kivétel. Potom félóra alatt bekövetkezett, hétfő délelőtt tíz és féltizenegy között. És én hadd mondjam el önöknek, e mai vasárnapi levelemben, ennek a kritikus és csodálatos félórának hiteles történetét...

Mi történt hát a kádársegéd szívével, megmondom egy szóval. Megoperálták. És nem szívbeteg többé. Tanú rá őmaga és tanú vagyok én is, aki ott álltam mellette a műtét közben. Még az ágyán fekszik, a csendes budai klinikán, most hegednek a sebek, most forrnak össze az elmetszett erek, izmok, szövetek, de a szíve egészséges már, csak a sérülés gyógyul.

Száz operáltszívű, egészséges magyar ember nevében és tízezrek, százezrek nevében is hadd üdvözöljem hát az új magyar értéket, tudományos életünk kilenc hónapos újszülöttjét: a szívsebészetet! Lelkes, fiatal orvosok műve ez, egy negyvenéves sebésztudósé, akinek nevét – az ő kívánságára, szerénységből – nem említhetem. Élő kutyákon végzett műtéti kísérletekkel, új műszerek feltalálásával, rengeteg nehézség árán jutottak el odáig, hogy ma már veleszületett és szerzett szívbetegségek egész sorát, a legkisebb életveszedelem mellett, elhá ritják.

Amióta ember él a földön, azóta ismerjük – mondjuk – a vizet. Gondolom, Faraday, az elektrolízis felfedezője, aki először analizálta ezt az életfontosságú folyadékot, valahányszor a szomjúságát oltotta azután, mindig arra gondolt, hogy a csillámló, tükrös anyag ami poharában van: két rész hidrogén és egy rész oxigén. A víz vegyelemzője biztosan nem vizet, hanem vegyületet ivott a felfedezés után; mindig a képletre, a törvényre gondolt, valahányszor poharat tartott kezében, hogy testének –e legnagyszerűbb kémiai és fizikai építménynek – kifogyott anyagbázisát pótolja. Víz mindig volt, kedves hallgatóim, mégis attól kezdve a miénk a víz, amióta tudjuk hogy mi van benne, hogyan változtathatjuk meg összetételét, törvényszerűségeit.

A szív, amely testünkben hektoliterszámra árasztja a vért, amely termelékenységét tekintve a legteherbíróbb szerkezete a világnak, eddig kényre- kedvre határozott vérellátásunkról, arcunk színéről, munkaképességünkről. Nem volt a miénk, mi voltunk alárendelve neki, elváltozásait tudomásul kellett venni és legfeljebb orvosságokkal fellebbezhettük meg az életerő e legfőbb hatalmának súlyos ítéletét.

A szememmel láttam, hogy a sebészprofesszor, benyúlva a szív baloldali pitvarába, megtágította a kóros szűkületet, eltávolította a szájadék összenövését. Ekkor egy másodpercre talán, - de nekem óráknak tűnt ez az idő ! – a szív mozgása megállt és e nehéz másodperc utánújra dobbanni kezdett. A felnyitott mellkasban, a feltárt szíven számoltam a pulzust: egy-kettő- három.

Láttam a szívedet, te bajuszos, sovány kádársegéd és azóta nem tudom elfelejteni azt a félórát. Hozzád szólok most, barátom, aki a klinikai kórteremben ma már felülve hallgatod a rádiót...

Hadd mondjam meg neked, hogy ott, a műtőasztal mellett nemcsak a te szívedet láttam, hanem egy másik szívet is. Az orvosprofesszorét... Annak a negyvenéves, barnahajú, nagyon okos tudósnak a szívét, aki annyira szeret téged és az embereket, hogy meggyógyítja őket. Hogy évek óta, egy évtized óta csak azon gondolkozik, hogyan lehetne új szívet adni az embereknek. Ott a műtőasztalon egyik szív meggyógyította a másik szívet és én elsősorban ebben látom a cselekedet nagyszerűségét!

És arra is gondoltam, barátom, - egy pillanatra villant csak át az agyamon, amikor a szívedet néztem – hogy vannak emberek, akikről csak akkor tudjuk meg, hogy szívük van – ha felnyitjuk a mellkasát. Ott jutott az eszembe, a szívedre pillantva, hogy sokan vannak közöttünk, akik egészségesek, nem fulladnak járás közben és szaladva másszák az emeleteket, nem beteg a szívük, hanem : nincs szívük. Hatalomtól elbódult, szívtelen, rideg és öntelt emberek ezek. Nem ők gyógyítják meg az emberi szíveket, ők csak az érzéstelenítést végzik a társadalomban, fagyos leheletüktől te magad is jeget érzel a melledben. Arra gondoltam, barátom, hogy a te gyógyulásodról szólva, azt üzenem nekik : emberek, térjetek észhez ! Egy kis budai utcában szíveket operálnak, hatalmas magyar siker, győzelmes felfedezés született közöttünk... Ideje, hogy ti is rendbe hozzátok szívetek táját. Ott még nem tart az orvostudomány hogy szívtelenség nevű halálos betegséget a gyógyító késsel elhárítsa. Pedig az nagy felfedezés lenne, nagy áldás a mi népünkre! Kopogtassátok végig a mellkasotokat, kell ott valahol lenni egy szívnek a baloldalon! Keressétek türelemmel és gyógyítsátok meg önmagatokat...

Jó hírt hozok, kedves hallgatóim, megszületett a magyar szívsebészet, legyünk büszkék orvosaink e dicsőséges sikerére!

Összeállította: Dr. Szabolcs Zoltán

2012.02.16.